Élni vagy létezni?

• by CrafterFox
• in Irodalom
• posted november 29, 2021

🔊 Hallgasd meg a bejegyzést!

Mari éppen akkor törölte le utolsó csepp könnyét, amikor odabent fia az első szelet süteménybe harapott lelkes élvezettel. Akkor döntötte el, hogy a könnyek értelmetlenek. Fia pedig éppen akkor döbbent rá, hogy az édes élvezeteknél nincs is jobb ezen a világon. Anélkül, hogy tudták volna, anya és fia megegyeztek abban, hogy a pillanatot visszapörgetni, és újra megélni fejben teljesen értelmetlen dolog. Arról azonban, hogy érdemes-e a pillanatot újra megidézni, eltérően vélekedtek. Marinak lüktetett még annyira a bal válla, hogy ne akarja újra azt az erős szorítást és rántást érezni, amelyet csak egy erős férfi kéz képes kiváltani. Ábelnek azonban szinte pillanatokon belül megszűnt a cukor okozta felhőtlen boldogsága, úgyhogy azonnal nyúlt is a következő sütemény után.

Júlia visszatartotta még néhány másodpercig a lélegzetét, behunyta a szemét, majd tudatos erővel fújta ki a bentrekesztett levegőt. Megrázta kicsit magát, pontosan úgy, ahogy abban a női magazinban olvasta nemrég, a rendelő várótermében üldögélve. Nem érzett különbséget, egyáltalán nem tűnt úgy, hogy sikerült volna az érzést kirázni, eltüntetni. Ez is csak amolyan haszontalan pszichológiai maszlagnak tűnt, mint annyi minden más, amit az elmúlt évek során kipróbált. Már legalább három perce álldogállt az épület előtt, és tudta, muszáj revennie magát, hogy elinduljon. Csak a lépcsőházig, bíztatta magát. Csak az első emeletig. Még egy mély levegőt vett, újra megpróbálta lerázni magáról a kellemetlen súlyt, és elindult, hogy megmássza az utolsó emeletet is.

Mari még mindig a könnyeivel küszködött, amikor meghallotta Júlia lépteit közvetlenül a háta mögött. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy képtelen volt felfigyelni a lépcsőház folyósóján visszhangzó léptek kopogására addig, amíg azok egészen közel nem kerültek. Ártatlan hajsimításnak álcázott mozdulattal levegőt suhintott arca felé, remélve, hogy nem látszanak majd kisírt szemei.

Júliát meglepte Mari várakozó alakja, és káromkodott egyet magában, amiért nem lesz lehetősége még néhány perc halasztást adni magának, mielőtt belép a második emeleti lakásba. Határozott léptekkel Marihoz sétált, magára erőltetett egy félmosolyt, és megszólította.

– Szia! Milyen egyszerre érkeztünk! Mintha összebeszéltünk volna.

– Helló, Júlia! – köszönt vissza Mari is, remélve, hogy a lépcsőház félhomályában nem vevődik észre szeme piros árnyalata. – Igen, valóban. Bár Ábel már odabent van. Előreszaladt, amikor megtudta, hogy süti is lesz.

– Oh, hát ilyenek a gyerekek. – mosolygott Júlia. – A többiek hol vannak? Miért nem hoztad őket?

Marit szíven ütötte a kérdés. Miért is nem hozta a többieket, Ábel három féltestvérét? Tudta, hogy nem adhat őszinte választ a kérdésre, de maga előtt nem titkolhatta: féltette mostohaapjával hagyni legidősebb gyermekét. Ábel ugyanis Mari első házásságából született, igaz szerelem gyümölcse. Egy éves volt csupán, amikor apja egy váratlan balesetben elhunyt. Egy buszsofőr elaludt a volán mögött és nekihajtott a férfinak. Három éves volt, amikor János feleségül vette az anyját. A férfi ismerte Palit és tudta, mennyire szerették egymást Marival. Ábel pedig állandó emlékeztető volt arra, hogy ő csupán betölt egy rést, amit a férfi hagyott maga után Mari szívében. Mari persze nem így érezte. Isteni áldásnak élte meg, amikor megismerte Jánost, a férfit, aki rögtön gondoskodni akart róla. János tulajdonképpen az első perctől kiszámíthatatlan volt és iszákos, Mari mégis elhitette magával, megváltozik majd a kedvéért. A szükség és vágy, hogy valaki gondoskodjon róla, hogy valakit szerethessen, annyira elvakították, hogy évekig észre sem vette, milyen őszinte lenézéssel bánik János Ábellel. Eleinte csak szavakkal bántotta, vagy levegőnek nézte, később azonban már nem szégyellt kezet emelni sem a fiúra. A gyerekek pedig csak jöttek, egyik a másik után, megállíthatatlanul. János, persze, saját gyermekeivel jól bánt, talán ezért is hitegette magát Mari olyan sokáig. Egy éve azonban az alkohol annyira megváltoztatta férjét, hogy rá is kezet emelt. Először csak titokban, a hálószobájuk falai mögött, később viszont már a gyerekek előtt is. Arra viszont mindig ügyelt, hogy olyan helyen üsse, amit el lehet takarni.

Mari magához tért rövidke kis révedéséből, és színlelt mosollyal Júliára nézett.

– Oh, megígértem Ábelnek, hogy kerítünk rá alkalmat, hogy csak ketten legyünk. Amióta a kicsik megszülettek, nem volt időm vele foglalkozni, és látom, hogy nagyon szüksége van rá. Ezután a parkba megyünk fagyizni.

– Ez igazán kedves gondolat. Gondolom sokat jelent egy nyolc évesnek, hogy az anyja osztatlan figyelmét élvezheti, még ha rövid időre is. – válaszolta Júlia, álcázni próbálva a beszélgetés kellemetlenségét. Nehezére esett, ugyanis gyerekekről beszélnie. Hazugnak érezte magát, valahányszor róluk kérdezett, valahányszor érdeklődést és örömöt színlelt egy-egy meghitt kis történet után. Pedig nem kívánt rosszat a boldog anyáknak és önfeledt lurkóknak. Csupán csak fájdalmasnak érezte az olyan történetek hallgatását, amelyeket ő maga sohasem élhet meg. 

Öt vetélés után már nem igazán tudott bízni abban, hogy valaha is anya lesz belőle, így inkább arra próbálta bíztatni magát, hogy elfogadja a helyzetet. A boldog anyákkal való találkozások pedig újra meg újra feltépték a be nem gyógyult sebeket. Szentül meg volt róla győződve, hogy nekik azért nem lehet gyerekük, mert túl tökéletes lenne akkor az életük Petivel. Mindenük megvolt, semmiben nem szenvedtek hiányt, ráadásul mindkettejük családja elfogadó, megértő társaság. Túl igazságtalan lenne, ha pont nekik még egy gyerek is megadatna. Melindáék talán kivételt képeztek az elmélet alól, hiszen látszólag nekik is abszolút minden megadatott, ami a kiegyensúlyozott, boldog élethez kell. Melinda két hónapja adott életet első gyermekének, akit jóformán nem is akartak, véletelnül hozták össze, és ha már így alakult, megtartották. Kiváló szülőkké váltak, azt nem lehet tagadni, mindenük a kis Nóra, Júlia mégis igazságtalannak érezte, hogy egyeseknek ennyire gördülékenyen menjenek a dolgai.

– Akkor…. Bemegyünk? – rázta fel Mari Júliát gondolataiból.

– Persze. – felelte, és vett még egy mély levegőt.

– Csak utánad. – nyújtotta ki kezét Mari Júlia előtt, remélve, hogy így nyer még egy kis időt, és tisztulnak még egy kicsit a szemei.

– Ok. – Júlia tudatos légzésbe kezdett, és bekopogott.

Néhány perccel később, miután mindketten megdicsérték a kisbabát, megcsodálták a gyönyörűen díszített babaszobát, és kedves, noha aligha őszinte, megjegyzést tettek Melinda szülés utáni alakjára, mindannyian a kanapén találták magukat, egy-egy pohár frissen facsart narancslével a kezükben. Ábel annyira koncentrált az asztalra kiterített finomságokra, hogy nem is vette észre, amikor anyja és Júlia beléptek a szobába. Máté szinte azonnal belekezdett terveik ecsetelésébe, és elmondta, három hónapon belül beköltöznek frissen épített házukba, de a bútorokat nem viszik, hiszen úgysem illenek bele az elképzeléseikbe. Melinda eközben Nórát ringatta, gügyögő hangokat kiadva, mosolyogva a csöppségre, helyenként kiegészítve Máté elbeszélését. Meg kell hagyni, anya és lánya katalógusba illő látványt nyújtottak.

– Kire hasonlít inkább szerintetek? – vágott közbe a tervek boncolgatásába Melinda hirtelen, Marinak és Júliának intézve a kérdést.

– Rád.

– Mátéra. – válaszolták egyszerre. Mari Melinda finom vonásait vélte felfedezni Nóra pisze orrocskájában, de az is lehet, hogy csak nehezére esett elhinni, van olyan férfi, aki megérdemli, hogy gyermekei rá hasonlítsanak. Júlia szerint Nóra Máté mély tekintetét örökölte, és nem bírta azonnal elhessegetni a gondolatot, hogy Peti meleg barna szemei mennyire jól állnának egy Nóra-forma kisbabának.

Máté azonnal megragadta a beszélgetésben beállt hirtelen eltérítést, elnézést kért, és munkára hivatkozva távozott a nappaliból, magukra hagyva a három nőt. Júlia sejtette, hogy a dolognak semmi köze a munkához, csupán csak unalmasnak találja a nők buta fecsegését. Marit pedig borzasztóan feszélyezte akkor már a férfiak jelenléte bármilyen társaságban, így kissé megkönnyebbült, amikor Máté elhagyta a szobát.

Ábel megkérdezte Melindát, hogy tévézhetne-e valahol, így Mátéval együtt ő is távozott. Pillanatokon belül halk zümmögésként megszólalt a hálószobai tévé.

– Apám szerint rám hasonlít inkább, de tudjátok milyen… Neki mindig én voltam a legszebb és a legügyesebb. Engem már csak Nóra múlhat felül, úgyhogy egyértelmű, hogy hozzám hasonlítja. Anyám Mátét is keresi a vonásaiban. A mindenkori diplomata, nem akarja, hogy túl nagy hangsúly fektetődjön a mi családunkkal való hasonlóságokra, hiszen mégiscsak félig Mátéból van. Ugye, szivem? – fordult Melinda Nórához, finom puszit lehellve a baba kerek homlokára.

– És mit gondol a Máté anyukája? – kérdezte Júlia. Úgy érezte, fontos, hogy Melinda folyamatosan beszéljen, addig sem kell neki valósan aktívan részt vennie a beszélgetésben, és elmerülhet a gondolataiban. Talán elutazik valami szép tájra Petivel addig. Tervezni, végülis még lehet.

– Máté, nem kérdés. Ha rajta múlna, az én részemet ki is venné belőle.

– Ezt hogy érted? – döbbent meg Júlia. Melinda annyira meglepte, hogy azonnal le is mondott meghitt kis képzelgéseinek szövögetéséről.

– Már a varándósságom alatt beleszólt mindenbe. – vette halkabbra Melinda a hangját. – A szobát ne kékre fessük, hanem rózsaszínre, mert az a lányos szín. Tényleg Micimackót ragasztjuk a falra? Miért nem valami kis hercegnőt vagy babát? Az ágy túl közel van az ablakhoz, a hintaszék túl messze az ágytól… Komolyan mondom, olyan volt, mintha szándékosan bele akarna kötni még az engem körülvevő levegőbe is, hogy az miért van éppen ott… Gondolom nem kell mondanom, hogy amióta Nóra itt van, naponta kétszer felhív és hetente legalább háromszor beállít hívatlanul. Aztán hallgathatom, hogy ő hogy csinálta, és az milyen jó volt úgy.

– És Máté mit szól mindehhez? – vetette közbe Júlia.

– Ő úgy gondolja, az anyja egy valóságos Isten áldása. Azt hiszem, ő sem bízik abban, hogy egyedül képes lennék ellátni Nóra minden szükségletét… Anya, sajnos nem tudott egy hétnél többet maradni, pedig az ő segítségét szívesen láttam. Sosem oktatott ki, és csak akkor mászott bele a dolgokba, ha megkértem rá. Így tanácsot kérni is sokkal könnyebb volt tőle. Anyósom viszont folyamatosan osztja az észt, és bevallom, sokszor az ellenkezőjét csinálom annak, amit mond. Nem azért, mert nem értek egyet vele, hanem azért, mert marhára idegesít.

– De miért nem szólsz Máténak, hogy ennyire zavar az anyja? – kérdezte Júlia.

– Hogy szólhatnék? Amióta az apja meghalt, még jobban isteníti azt a nőt. Nem sérthetem meg azzal, hogy a tudtára adom, kibírhatatlan nőszemély. – sóhajtott Melinda.

– Én bármit megadnék egy kis segítségért… – szólalt meg az eddig néma csendbe burkolózott Mari.

Júlia és Melinda rámeredtek. Pillanatnyi csend állt be, amit csupán Nóra puha pihegése tört csak meg kissé. Nem sokat tudtak Mari pontos helyzetéről, de azt tudták, hogy Jánost a munkája az év nagyobb részében távol tartja a családjától. Egyiküknek sem éltek már a szülei, így Mari nem igazán számíthatott a rokonok támogatására.

– Igaz is, hogy vannak a gyerekek? – kérdezte Melinda, aki akkor már roppant kellemetlenül érezte magát, hogy ennyire figyelmetlen volt barátnőjével szemben.

– Köszönöm, jól. A kicsik az apjukkal vannak. Kirándulnak valahol az erdőben, azt hiszem. Ábelnek viszont megígértem, hogy a mai napot kettesben töltjük. – ismételte meg Mari a hazugságot, amit korábban Júliának is előadott.

– Értem. Hát ez jól hangzik… – felelte Melinda, akinek fogalma sem volt, hogyan folytassa ezt a párbeszédet.

Júlia érezte a hirtelen beállt feszültséget, és mivel rutinos volt már a kellemetlen helyzetekben beállt kínos pillanatok eloszlatásában, ismételten csak magára vette a feladatot, hogy más mederbe terelje a beszélgetést.

– Mutathatnál pár képet az új házról! A gyerekszobára nagyon kíváncsiak vagyunk, ugye Mari? – hazudta Júlia, és bátorítóan Marira mosolygott. – Bár nem tudom elképzelni, hogyan lehet még ennél a mostaninál is cukibb.

– Oh, hát sokkal tágasabb! Lesz majd hely egy egész nagy játszósaroknak is, sok polccal meg egy olyan kis faházikóval is, amiben elüldögélhet majd, babázhat, meg ilyenek… A konyhában felejtettem a telefonom, idehozná valamelyikötök? Nem szeretném megzavarni Nórát, úgy látom, mindjárt elbóbiskol. – szabadkozott Melinda.

– Majd én idehozom. – vállalkozott Mari, és kisétált a szobából.

A konyhába lépve nem tudott nem irigykedni egy kicsit volt isolatársára. A tágas helyiség a legújabb konyhagépekkel volt felszerelve, a kagyló fölött pedig egy hatalmas ablak nézett a város poros utcáira. Nehéz volt nem összehasonlítani az ő szakadt kis nyárikonyhájával, ahol télen fával kell fűteni, nyáron pedig fullasztó a meleg, ha használja a sütőt. Konyhagépek pedig elenyésző számban vannak jelen, amúgy is…

Felkapta Melinda telefonját az asztalról, majd a hálószoba felé vette az irányt. Máté irodájának ajtaja mellett haladt el, amit a férfi gondosan becsukott maga után, tisztán jelezve, hogy nem kíván senkivel sem szocializálni. Ábel az ágyon végignyúlva bámulta a készüléket, két kezét a feje alá téve, bal lábát a jobbon nyugtatva.

– Hol a szemüveged? – szólt rá Mari, ahogy megpillantotta a fiút.

Ábel rémülten rezzent össze, és azonnal a szemüvege után nyúlt.

– Bocs, anya. – pirult el a fiú.

– Semmi baj, kicsim. Csak tudod, hogy mennyire fontos, hogy rajtad legyen, amikor tévét nézel. Nem szeretném, ha tovább romlana a látásod. – enyhült meg kissé Mari.

– Tudom, tudom. – felelte lemondóan Ábel.

– Bejöhetek?

– Persze. Ez a Klónok harca, anya! Nálunk otthon ez nem megy, de az osztályban egy csomóan erről beszélnek. Most már én is bele tudok szólni! – Ábel szeme úgy csillogott, mintha éppen most nyerte volna meg a hatos lottót. Mari szíve teljesen elolvadt fia örömének láttán. Nem kell neki sok minden a boldogsághoz, gondolta. Bárcsak mindig ilyen vidám lenne. Mari folyton attól rettegett, hogy Ábel elveszíti ártatlan gyermeki örömét, és nem tudta, hogyan védje meg a fiút a további csalódásoktól. Még mindig benne lakozott a gyermeki hit és remény minden sugara, de Mari tudta, nincs már sok hátra, és a fiú rájön, a világ nem biztonságos hely. 

Ábel látszólag képes volt valami más helyre raktározni a mostohaapjától kapott veréseket, és minden más alkalommal, amikor csak a testvéreivel vagy az anyjával volt, ugyanaz a jószívű, lelkes kisfiú maradt, aki régen volt.

Mari közelebb hajolt fiához, és megpuszilta szeplős arcocskáját.

– Akkor hagylak is, nem zavarlak tovább. – Mondta Mari. – De a szemüveg fent marad! – tette még hozzá.

– Jó, jó. – válaszolta Ábel, azzal vissza is fordította tekintetét a tévé felé.

Mari az ajtóból még visszanézett fiára. Bal kezét alig észrevehetően kerekedő pocakjára tette. Végigsimított rajta, és bocsánatot kért még meg nem született magzatától, amiért egy olyan világba hozza, amelyben több a fájdalom és a nélkülözés, mint az öröm. Az ötödik csemetét hordta a szíve alatt. Szerette a gyermekeit, mégsem tudta áldásként megélni a legújabb jövevény érkezését. Bűntudattal konstatálta, hogy csak egy újabb éhes szájnak tekinti, egy léleknek, aki – a többi gyermekéhez hasonlóan -, nem kapja majd meg azt az odafigyelést, azokat a lehetőségeket, amelyeket minden gyermek megérdemel. Még meg sem született, de Mari már tudta, világa szűk lesz és szürke. Apja hiába szereti majd, szinte sosem lesz jelen. Amikor pedig jelen lesz, ki tudja milyen állapotban tántorog majd be a házba, és kire emel majd kezet: legnagyobb tesvérére vagy anyjára? De Mari már azt sem tartotta kizártnak, hogy nemsokára a többi gyerek sem lesz majd biztonságban János mellett.

Ahogy Melindát és Nórát figyelte meghitt együttlétükben, Júlia nem tudta nem betolakodónak érezni magát. Szeretett volna azonnal elpárologni onnan, mint egy hóember, akit váratlanul érint a tavaszi nap hirtelen melege. Azonnal kutakodni kezdett a gondolataiban valami kifogás után, aminek segítségével kiszabadulhat kicsit az anya és gyermeke közti szeretet perzselő lángjaiból. Régen önfeledt kérdéseket intézett az újdonsült anyák felé, minden érdekelte. Ma már hallani sem akar babákról. A látványuk pedig szinte elviselhetetlenné vált. Kivételt szinte már csak a testvére és legjobb barátai gyerekei képeztek, akik egyébként is kezdtek már kisgyermekké cseperedni, azokkal pedig mindig könnyebb volt kommunikálni. A babáknak csak az anyjukra van szükségük, így a látogatók csak szemlélni és csodálni tudják őket. Júlia, azonban ilyenkor mindig érezte, mennyire jelentéktelen és haszontalan az ő jelenléte, és mennyire valószínűtlen, hogy egyszer ő legyen majd az, akit nem érdekel más, csak a puha kisded a karjaiban.

– Kimegyek a mosdóba. – szólt oda Melindának. Ennél jobb kifogás most nem jutott az eszébe, és remélte, hogy nem borzasztóan egyértelmű, hogy csak szabadulni akar a fullasztó meghittségből.

A mosdó felé tartva elsétált Mari mellett, aki éppen akkor indult vissza a nappaliba, Melinda rózsaszín tokos telefonját szorongatva bal kezében. Gyors pillantást váltottak, és titkon mindketten remélték, hogy a másik nem olvassa ki a szemükből a titkos érzést, amelyet olyan erősen próbálnak a felszín alá rejteni.

Júlia bekattintotta a fürdőszoba ajtajának zárát, és leült a kád szélére. Mély levegőt vett, és elszámolt magában tízig, abban reménykedve, hogy ez elég lesz majd ahhoz, hogy erőt gyűjtsön magában a babazsúr folytatásához. Nem lett. Peti jutott eszébe, és az, milyen jól kiegészítik ők egymást, még ilyen helyzetekben is. Peti ösztönösen ráérzett már arra, mikor fogy el Júlia lelkiereje, mikor kell közbelépnie és érdeklődést mutatnia a babák és mamák iránt, hogy legalább egyikük tartsa a frontot. Bárcsak itt lenne Peti, gondolta keserűen magában. A fiúk azonban nem voltak hivatalosak a bulira. Unnák, mondta Melinda. Mit is tudnak ők a kisbabákról, tette még hozzá. Hát Peti mindig jól bánt velük. Már-már szívszaggatóan jól. Még most, ennyi megpróbáltatás után is előfordult, hogy ölbe vette a kicsiket, és elgügyögött velük hosszú perceken keresztül. Júliát bántotta a boldog emlék. Mással kellene lennie, gondolta és mondta is sokszor. Olyannal, aki meg tudja adni neki azt, amire annyira vágyik. De Peti kitartott melette, és Júlia sosem értette meg igazán, hogy miért…

Egy forró könnycsepp gördült végig észrevétlenül az arcán, majd megállt a szája sarkában. Júlia meglepetten nyalta le a sós könnyet. Azt hitte, túl van már ezen, elfogytak a könnyei. A kagylóhoz sétált, és lemosta az arcát. Hideg vizet fröcskölt a szemébe, és várt még pár percet, mielőtt visszasétált a nappaliba.

Melinda már a kétszázadik fotót mutatta Marinak, amikor belépett. Nóra a hintaágyban aludt, így semmi sem zavarta meg a két nő beszélgetését. Mari szemmel láthatóan nem volt túlságosan lenyűgözve, de illedelmesen megdicsért minden fotót. Júlia Mari példáját követve helyet foglalt Melinda másik oldalán, és csatlakozott a dícséretzuhatag kórusához. Ami igaz, az igaz, Nóra valóban gyönyörű kisbaba, és Melinda rengeteg sikeres képet készített róla. 

Mari a képeket nézve azon kapta magát, hogy irigykedik. Pedig az bűn, és Mari világ életében arra törekedett, hogy ne vétsen Isten törvényei ellen. Mégsem tudta leküzdeni a gondolatot, hogy ha az a ő gyermekeinek csak a fele megadatna abból, ami ennek az alig két hónapos kisbabának, már attól boldogabb gyerekkoruk lehetne.

Júlia agya közben teljesen kikapcsolt. Gondolatban megint elutazott egy másik országba. Most épp Tenerife partjain sétált, lábujjai közt érezte a forró fekete homokot, bal kezével pedig Peti jobbját szorította.

Melinda is már-már automatikusan ismételgette az annyiszor elmondott szöveget. Igazán már ő maga sem találta különösebben érdekesnek, de úgy érezte, a vendégek azt várják tőle, hogy szüntelenül a gyermekéről beszéljen. Fejben, azonban ő is máshol járt. Vajon mikor kérdezik már meg, hogy én hogy vagyok?, gondolta keserűen. Amióta a kicsi meg van, szinte alig alszik éjszakánként. Máté kiköltözött a hálószobából, és bár imádja Nórát, fél óránál többet nem képes egyhuzamban ellenni a kislánnyal. Még nem robbant ki veszekedés belőle, de Melinda a felszín alatt érezte már a feltörekvő érzést. Tudta, nem kell sok, és atombombaként robban majd a ki nem mondott feszültség. Ma szinte megállás nélkül csak beszélt. Észrevette Mari szótlanságát és Júlia szórakozottságát, és kompenzálni szerette volna mindkettőt. Nem volt jó ebben, azt biztosan tudta. Sokszor mondták már neki, hogy nem jó a problémamegoldó képessége. A mai kísérlete is a feszültség oldására fellengzősségnek, egyenesen nagyképűségnek tűnhetett régi barátai szemében. Miért is áradozott az új házról, amikor Mari egy düledező falú házikóban senyved egy férfi mellett, akire nem lehet számítani? És miért beszél már majdnem huszonöt perce jelentéktelen dolgokról kisbabája életéből, amikor Júlia hat év után sem került közelebb az anyasághoz? Ugyanakkor, persze, tette hozzá gondolatban, miért is ne beszélnék? Végülis, ez a nap róla szólt, meg Nóráról. Miért ne örülhetne annak, hogy szebb helyre költöznek? És hogy a fenébe akarná eltitkolni boldogságát, amelyért csak egy ilyen aprócska kis ember lehet felelős? Majd máskor tekintettel lesz a lányok érzéseire, de nem ma, döntötte el Melinda.

– Na, és ez volt az a nagyon sírós nap, amikor Máté besokallt, és kiköltözött a dolgozószobájába. – csúszott ki Melinda száján hirtelen. Szerette volna bemagyarázni magának, hogy teljesen véletlenül csúsztatta be ezt az aprócska kis részletet a beszélgetésbe, de nem akart hazudni magának. Pontosan tudta, hogy beszélni akart erről a problémáról.

Mari és Júlia egy pillanatra majdhogynem levegő nélkül maradtak. Meglepte őket a hirtelen témaváltás. Mari törte meg végül a csendet egy megnyugtatónak hangzó megjegyzéssel.

– János is ezt csinálta az első hónapokban. Végülis, neki dolgoznia kellett, így érthető, hogy zavarta a sírás. De később visszajött, és minden rendben volt.

– Biztosan velünk is így lesz majd. – hazudta Melinda. Most már nem is értette, hogy miért hozta fel a témát, hiszen a két eset teljesen különböző. Jánost nem tartotta sokra, de tudta, a maga módján szereti Marit. Arról azonban nem akart beszélni a lányoknak, hogy nem Nóra születése volt az első alkalom, amikor Máté nem aludt vele egy ágyban. Hetek óta arról győzködte magát, hogy csak annyiról van szó, hogy Máté nem tudja kialudni magát, de férje viselkedése teljesen megváltozott vele szemben. Fájdalmas volt beismernie magának, de azt érezte, Máté nem tartja már elég vonzónak ahhoz, hogy hozzáérjen, vagy akár csak megcsókolja.

– Egészen biztosan! – mosolygott rá Mari, és bátorítóan megszorította Melinda kezét.

Júlia szó nélkül nézte végig a jelenetet. Úgy érezte, ebbe igazán nem szólhat bele, hiszen nem tudja, milyen az, ha az ember lányának férjét egy kisbaba sírása zavarja éjszaka. Azt viszont el tudta képzelni, hogy Petinek is okozna némi gondot a kialvatlanság. Feltételes dolgokra, azonban nem lehet alapozni, így hagyta a többszörös szakértőt, Marit, hogy nyugodtabb mederbe terelje a beszélgetést.

Melinda már éppen megnyugodni látszott, amikor csengettek. Arca eltorzult, és dühös kifejezés ült ki rá.

– Hányszor megmondtam már neki, hogy ne csengessen! Nem tudhatja, mikor alszik éppen a kicsi! – morogta dühösen, és sietve az ajtóhoz rohant.

Nóra kissé összerezzent álmában, de valamilyen csoda folytán, nem ébredt fel a sipító hangra.

– Már azt hittem, ki sem nyitod! – hallatszott egy idős női hang.

– Dehogy Nem, Anyu! Csak itt vannak a barátnőim. Egyébként, ha megkérhetem, kopogna legközelebb? Nóra éppen alszik és…

– Ugyan már! Elkényezteted. Szokja meg, hogy hangok veszik körül. Vagy lábujjhegyen kell majd járni körülötte egész életében? – kérdezte Melinda anyósa kioktatóan.

– Azt éppen nem, de nem is szeretném megzavarni az álmát… – felelte bátortalanul Melinda.

Júlia roppant kellemetlenül érezte magát. Legszívesebben felállt volna, és beolvasott volna ennek a gőgös asszonynak. Ehelyett végül csak Marira nézett hatalmas szemekkel, és egyből érezte, ugyanazt gondolják.

– Menjünk? – súgta oda Mari.

– Szerintem kellene. Senkinek sem lenne kellemes, ha mi is részesei lennénk ennek a találkozásnak. – válaszolta Júlia.

Éppen felálltak a kanapéról, amikor Melinda és az anyósa beléptek a szobába. Hideg, de illedelmes köszönések sorozata következett, majd Melinda a lányokra nézett, és azt mondta:

– Máris mentek? Maradjatok még egy kicsit!

Szemei azonban azt súgták “köszi, nem élném túl, ha látnátok, mennyire hagyom magam eltiporni”. 

Melinda anyósa másodpercek töredéke alatt Nóra mellé telepedett, és gügyögni kezdett az alvó kisbabának. Melinda kétségbeesett tekintettel nézett a kicsire, remélve, hogy nem ébred fel. Kissé sietve kísérte ki a lányokat az ajtóhoz, gyors öleléssel búcsúzott, bocsánatot kért, és visszarohant a nappaliba, ahonnan Nóra először halk, majd egészen hangos sírása hallatszott ki.

Mari odaszólt Ábelnek, hogy siessen, a fiú pedig szófogadóan, de kissé csalódottan azonnal húzta is a cipőjét. 

Júliának hiányérzete volt. Egész délután nem sikerül őszintén beszélgetnie senkivel. Modoros és megjátszott délután volt ez. Melindához nem rohanhat vissza elnézést kérni, és arról faggatni, hogyan is érzi magát valójában, de nem muszáj Marit is így eleresztenie.

– Szeretnél egy kávét? Meghívlak. Ábel pedig játszhat addig a játszótéren. – kérdezte Maritól.

– Igen! Anya, igen! Ne menjünk még haza! – kérlelte Ábel.

– Semmiképp nem mennénk még haza, hiszen ígértem neked valamit. Talán fagyi is lesz…-  válaszolta Mari cinkos mosollyal az ajkain.

– Hurrá! – ujjongott Ábel, és szorosan magához ölelte anyját.

A jelenet megható volt. Júlia érezte, hogy nem egyszerű anya-fia napról van itt szó. Látott már foltot Mari kezén, és látta már Ábelt lesütött szemmel, szótlanul baktatni nevelőapja mellett. De nem akarta elhinni, hogy amit képzel, akár igaz is lehet.

Miután megvették a kávét és a fagyit, Mari és Júlia egy padról figyelték Ábelt, ahogyan szépen sorban a játszótér összes elemén végigmegy, egyeseken többször is, ha egyből nem sikerül tökéletesen.

– Nem igazán tudtunk ma beszélgetni. Minden rendben van veled? – kérdezte Júlia.

– Persze, minden ok. – válaszolta Mari, vigyázva, hogy a hangja ne árulja el igazi érzéseit.

– Úgy érzem, van valami gond. Lehet, hogy tévedek, meg nem is kell beszélned róla, ha nem akarsz. Csak azt akartam, hogy tudd, itt vagyok. Szívesen meghallgatom.

– Nem akarlak terhelni vele. – csúszott ki Mariból. – Van neked is elég bajod.

– Tudom… – vallotta be Júlia, és azonnal elszégyellte magát. Hát már nem is mondanak el neki mindent? Félnek, hogy megbántják? Végülis érthető. Ma is, hogy viselkedett?! Olyan volt, mint egy testet vesztett szellem. Talán nem is olyan jó színész, mint gondolta. – De akkor is. Itt vagyok. – ismételte.

– Féltem Ábelt. – vallotta be Mari egy apró szünet után.

– Jánostól. – fejezte be Júlia a gondolatot.

– Igen. Sosem szerette. Reméltem, hogy sikerül majd neki. Hogy, ha majd saját gyerekei lesznek, megérti, mit jelent nekem Ábel. De nem így történt. Emlékszel, amikor négy éves volt, és azt mondtam, ráésett egy kőre, és úgy törte ki a fogát? Hazudtam.

Júliát sokkolták a hallottak. János képes volt egy négy évest úgy megverni, hogy kitörjön egy foga? És Mari ezt hagyta? Fogalma sem volt, mit mondhatna.

– Azután az eset után nem emelt többet kezet rá. Nem volt kedves hozzá, de legalább nem bántotta. Mostanáig. És én ezt már nem bírom, Júlia! A dühe kezd a kicsik felé is fordulni. Idő kérdése, és őket is bántani fogja. Bármennyire is szereti őket… a maga módján.

Júlia hallgatott egy darabig, majd így szólt.

– Te már tudod, hogy mit kell tenned. Mosmár csak el kell rugaszkodnod, és lépned kell.

– Senkim sincs, hova mehetnék öt gyerekkel?

– Öt gyerekkel?

– Igen… – tette a hasára a kezét Mari.

Júlia alig tudott felocsúdni meglepetéséből. Még egy gyerek? Ilyen körülmények közé? Segíteni akart, de nem tudta, hogyan. Végül mégiscsak sikerült összeszednie a gondolatait.

– Én itt vagyok. Már mondtam. A házunk üres. Lakhattok nálunk, amíg rendeződik a helyzeted. Segítek neked munkát keresni, lakást… Amit csak kell. Gyerek nem válhat egészséges felnőtté, ha bántalmazzák.

Bántalmazzák. A szó visszhangzott a Mari fejében, de pontosan tudta, hogy nem túlzás. Most már nem tudott gátat szabni a könnyeknek, amelyekről azt hitte, nem jönnek újra elő. Júliához bújt, és szorosan magához ölelte. Fejét a nő bal vállára tette, ügyelve arra, hogy Ábel ne lássa meg potyogó könnyeit. A sírás valósággal rázta az egész testét, mégis úgy érezte, hogy a kétségbeesés gyökerestől szakad fel belőle, és helyet ad valami újnak: az erőnek. Világosan látta maga előtt, hogy mit kell tennie, és érezte, semmi sem tántoríthatja el.

Júlia szorosan fogta Marit, és hagyta, hadd jöjjön ki belőle az utolsó csepp bánat is. Petire gondolt, és arra, mit fog majd szólni az ígérethez, amit az imént tett. Megérti majd, döntötte végül el magában. Aztán Melinda jutott az eszébe. Melinda és az őrült anyósa, meg az elhidegült férje. Aztán magára gondolt, és az öt elvesztett csöppségre. Végül Marira, és az iszákos férjére. Mindenkinek van valami baja, gondolta. Mekkora klisé gondolat, de mégis milyen igaz! Kívülről csak azt látjuk, amit hiányolunk a saját életünkből. De belülről…belülről talán rothad az egész kacsalábon forgó palota. Behunyta a szemét, mély levegőt vett, és elszámolt tízig. Amikor kinyitotta szemeit, és kifújta a levegőt, valahogy erősebbnek érezte magát. Akkor és ott végérvényesen eldöntötte, hogy élni akar, nem pedig csak létezni.

Olvass tovább itt!