A táncosnő
- by CrafterFox
- in Irodalom
- posted február 1, 2021
A barna papírzacskó lágyan sodródott a járdaszegély mellett kialakult mini-forgószélben. Zsike nénit egészen megbabonázta az őszi levelek, porpamacsok és műanyag csokicsomagolások között szinte táncoló papírcafat. Arra gondolt, hogy valami ilyesmi lehet a boldogság is. Egy önfeledt tánc a szeméttel szennyezett élet kellős közepén. Ameddig benne vagy a forgásban, észre sem veszed, mi van körülötted. Csak akkor, amikor elhalkul kissé a zene, és lelassul a tánc, veszed észre, hogy körülötted a világ romokban hever. Az pedig, hogy mit kezdesz ezzel, csak rajtad múlik.
A busz hirtelen fékezett egyet, Zsike néni az utolsó pillanatban markolt rá az előtte álló csőre. Éppenséggel nem esett el, de a gyors reakció még mindig nem volt elég ahhoz, hogy a mellette elterpeszkedő fiatalember rá ne taposson a bal lábára. Zsike néni az ajkába harapott a fájdalomtól, és halkan szisszentett egyet. A fickó egy goromba fintort küldött feléje, majd hátat fordított. A kifüggesztett televíziós készüléket bámulta. Kondor Elisabetát mutatták, pontosabban egy régi interjúsorozat egyik részét, amelyben arról beszél, hogy táncolni mindenki meg tud tanulni, de igazán jól csak annak megy, aki a szívével is táncol, nem csak az eszével.
– Micsoda tehetség volt! – szólalt meg a közvetlenül mellette ülő branahajú asszony.
– Azt hallottam, hogy Argentínában eltörte a bokáját egy előadás közben. Azóta senki sem látott, vagy hallott róla semmit.
– Dehogyis! – kontrázott a barátnője. – Kínában turnézott, és egy banális baleset érte séta közben. Megbotlott, és annyira szerencsétlenül esett a térdére, hogy az rögtön meg is repedt. Állítólag a hosszú fizioterápia annyira meggyötörte a lelkét, hogy nem akart többet táncoltűni. – nyomatésokan bólintott egyet, és mégjobban elterpeszkedett a székben. Annyira, hogy Zsike néninek hátrább kellett lépnie egyet. Nehezebb volt így kapaszkodni, de legalább nem fenyegette az a veszély, hogy megint letapossák.
– Hülyeségeket beszélnek maguk mindketten! – mordult rájuk a fiatalember. – Egyszerűen csak megunta az egészet. Ez az interjú is csak egy nagy maszlag. Ez a szöveg a szívvel való táncolásról! Pff, – horkantott fel elutasítóan. – Csak duma, hogy elfedje vele a valóságot. Mégpedig azt, hogy az apja kényszerítette erre a pályára. Ő meg világéletében utálta. Aztán, ahogy az öreg feldobta a pacskert, lelécelt ő is valami trópusi szigetre.
– Mindenesetre kár érte. – mondta a barnahajú nő. – Igazi tehetség volt. Azóta sem láttam senkit, aki akár a nyomába érhetne. És a miénk volt! A mi városunk éke!
A képernyőn Kondor Elisabeta éppen a bemutatott koreográfia végére ért. Kecsesen meghajolt, majd felállás közben kézfeje hátával elegánsan kisimította a szemébe hulló frufrut, végigfuttatta azt hosszú, lófarokba kötött szőke haján, majd mutatóujjával kacéran sodort egyet a haja végén.
– Ez a mozdulat! – kiáltott fel a barnahajúval szemben ülő barátnő. – Annyira jellemző rá! Ha nem ismernéd fel az arcáról vagy a táncmozdulatairól, hát ez mindeképp elárulná a kilétét.
– Ennyire kislányosan nőies csak ő tudott lenni. – tette hozzá a másik.
Közben a busz újabb megállóhoz érkezett. Két, tizenkét éves körüli kisfiú szállt fel, és egészen nekinyomódtak Zsike néninek a zsúfolt buszon. Nem tudott előre lépni a terpeszülésben kényelmesen elnyúló nő miatt, így csak felsőtestével görnyedt egy picit jobban előre, hogy helyet csináljon a két ifjú suhancnak. A dereka szinte azonnal zsibbadni kezdett, de világéletében jól tűrte a fájdalmat. Nem most fog felszólalni ellene.
– Odanézz! – kiáltott az egyik kisfiú. – Anyám totál odavan ezért a táncosnőért. Órákon keresztül tudja nézni, és mindig azt mondja, hogy van mit tanulni tőle. Mekkora hülyeség! Én aztán magasról leszarom a táncot is, meg az ilyen nyanyákat is, amilyen ez lehet most.
– Na, na, kisfiam! – szólalt meg a barnahajú nő. – Illik tisztelettel viseltetni az idősebbek iránt. Kondor Elisabeta egy nemzeti kincs, ha nem tudnád. Szeretni nem kell, de tisztelni és elismerni azért igen. – mondta.
– Bla-bla. – kontrázott a gyerek és huncutul elmosolyodott.
A barnahajú nő rákvörös lett az idegtől, de úgy döntött, nem éri meg vitába keveredni egy taknyos kis kölyökkel.
Zsike néni a képernyőn táncoló nőt figyelte. Gyönyörű volt, és minden porcikájából sugárzott az elegancia. Minél többet bámulta, annál inkább érezte, hogy bujkál benne egy kis elfojtott szomorúság, amit nem enged vagy nem engedhet felszínre törni. Egy apró könnycsepp csordult csendesen végig Zsike néni arcán. Révületéből a busz hangosbemondója ébresztette fel. Még egy állomás, aztán le kell szállnia. Jobb lesz, ha már most elindul az ajtó felé. Ki tudja, mennyi időbe telik, amíg sikerül valahogy átvergődnie magát ezen a sűrű tömegen.
– Elnézést, – szólalt meg szinte alig hallhatóan.
Az előtte álló fiatalember szemmel láthatóan meg sem hallotta, amit mondott. Vagy nem is érdekelte. A busz megállt, a két nő pedig szinte egyszerre állt fel Zsike néni mellett. Löktek is egyet rajta hátrafelé, ahogy teret nyitottak maguknak a tömegben. Zsike néni kissé megtántorodott, és enyhén a mögötte álló kisfiúra nehezedett. Egy másodperc volt az egész, hamar visszanyerte az egyensúlyát, de ez mégis elég volt ahhoz, hogy a gyerek rákiáltson.
– Mi van, néni? Nem lát jól, vagy csak simán nem képes lábon maradni? – nevetett gúnyosan.
Zsike néni semmit sem szólt. Gondolni sem akart arra, hogy milyen neveltetésben van része egy ilyen modortalan gyereknek. El is hessegette gyorsan ezt a felvillanó gondolatmenetet, mert tudta, hogy sosem szabad ítélkezni, ha nem ismerjük a körülményeket.
Megpróbált előre nyomakodni, hiszen már csak néhány perc, és le kell szállnia.
– Elnézést. – mondta, mostmár egy kicsit hangosabban. A férfi mordult egyet, majd arrébb húzódott egy kicsit. De tényleg csak egy kicsit, Zsike néninek szinte hozzá kellett símulnia ahhoz, hogy elférjen mellette.
A két nő még mindig az ajtóban állt és Kondor Elisabetáról csevegett.
– Na, de akkor végül vajon mi lett vele? – kérdezte a barnahajú.
– Bár tudnám! Felkeresném, és megköszönném neki mindazt, amit a nemzetünkért tett. – mondta a másik.
– Én is veled tartanék. Egy ilyen legendát testközelből látni… az aztán valami lenne! – felelte a másik.
– Elnézést. – próbálkozott Zsike néni.
A két nő rábámult. Most először, amíota a buszon vannak. Eddig láthatatlan volt számukra. De talán jobb is volt úgy. Végigbámultak rajta, mintha valami ocsmány rondaságot vennének éppen szemügyre, rosszul álcázott undorral az arcukon. Egy pillanatig tartott az egész, el is fordultak. Éppen az ajtóban álltak. Zsike néni nem fért volna el közöttük, és nem tudhatta, pontosan meddig utaznak, hiszen az előző megállóban sem szálltak le. Közelebb nyomakodott hát a két nőhöz, remélve, hogy utat nyitnak majd neki, ha a testükön érzik egy másik emberi lény jelenlétét.
A busz megállt. Zsike néni kissé megtántorodott, és erősebben nyomódott az előtte álló két nőhöz. Abban a pillanatban kinyíltak az ajtók, a két nő pedig félrehúzódott. Zsike néninek addig a pontig nem sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Előredőlt, és csak annyira volt ideje, hogy két kezét a mellkasa elé kapja.
A buszmegállóban gyúródó tömegnek éppencsakhogy sikerült az utolsó pillanatban elkapnia. Már majdnem a földön hevert, amikor egy erős kar benyúlt a hóna alá és rántott egyet rajta. A férfi segített neki kiegyenesedni, és vette a fáradságot, hogy még megkérdezze, jól érzi-e magát, mielőtt felszállt a buszra. Zsike néni hálát érzett a szívében. Lehajolt, hogy felvegye az esés közben elejtett táskáját, majd felállás közben kézfeje hátával öregesen kisimította a szemébe hulló frufrut, végigfuttatta azt hosszú, lófarokba kötött ősz haján, majd meggörbült mutatóujjával kacéran sodort egyet a haja végén.
Ha tetszett A táncosnő, olvasd el a többi történetemet is!
Kérlek, íratkozz fel a blogomra, és oszd meg ezt a bejegyzést barátaiddal is! 🦊
Köszi! 💙
