Klara

Klára

Függőleges, 11 betű: “Társas, családos, közösségi ellentéte”. Elhagyatott. Kicsit olyan, mint ő maga. Noha őt emberek veszik körül. És családos is. De nem túlságosan közösségi. Azok a napok régen elmúltak. Ma már inkább elhagyatott, mint bármi más. Hiába veszi körül a család, amely nélküle nem létezhetne, mégis magányos. Azt a fajta kíméletlen magányt érzi, amelyet csak azok tapasztalhatnak igazán meg, akik kilógnak a tömegből. Ott sétálnak a megannyi bámészkodó között, mégsem illenek a sorba. Egyfajta társas magány ez. Az ő esetében persze ehhez még hozzákapcsolódik a kor könyörtelensége is. Az idősek magukra maradnak. No, nem szó szerint. Szerencsés eset az övé, hiszen minden testi szükségletét kielegítik. Lánya mindenben segít, amiben tud. Tulajdonképpen a szerencséseknél is szerencsésebbnek mondhatja magát, hiszen lánya otthonában van, nem pedig egy idegen helyen. Mégis hiányzik valami…

– Vigyazz a szép új ruhádra, Klára!

Megfáradt ujjaival lentebb csúsztatja szemüvegét ráncokkal barázdált orrán, és édesanyjára mered. Alig lehet több 35 évesnél. Csípőre tett kézzel áll a szoba közepén, fejét enyhén oldalra billentve. Lisztes köténye arról árulkodik, hogy éppen a kenyérsütést szakította félbe Klára kedvéért. Hunyorít lányára, mintha zavarná az erős napfény. Persze ez lehetetlen, hiszen a szoba vastag függönnyel elborított ablaka alig enged be némi természetes fényt.

– Fél óra múlva indulunk a templomba. – teszi még hozzá anyja, azzal hátat fordít és elsiet. Klára felemeli pigmentfoltos kezét, és görbe ujjaival megpróbálja megérinteni anyja elsuhanó árnyékát. Túl késő. Csak álom volt, talán.

Vécéznie kell. Puffadt lábfejére mered, majd szemével megkeresi a sétapálcát. Az ágy mellett maradt. Ráadásul a földre csúszott. Hogy lehet, hogy nem hallotta a földre érkező fapálca csattanását? Merev csontjai nehezen engedelmeskednek, de végül sikerül felállni, és elbotorkálni a botig. Dereka nagyot roppan, ahogy lehajol érte. Felegyenesedik és hálát ad Istennek, amiért nem maradt úgy. Derékszögben. Kissé elmosolyodik magán, ahogy elképzeli, milyen látványt nyújtana egy derékszögben megrekedt vénasszony a szoba közepén.

Férje ajtót nyit neki. Alig 18 éves, világoskék ingujja lazán feltűrve, barna alkarja erős kontrasztot alkot vele.

-Ne aggódj miatta! Tudod te valójában, mekkora érték vagy?

Az eleven emlék egy forró könnycseppet présel ki a szeméből. Óvatos mozdulattal törli le az arcáról. Pontosan ugyanúgy, mint akkor. Azon a napon, amikor annyira megbántották. A gyorsírói vizsga napján. A pocakos vizsgabiztos annyira sem volt képes, hogy tíz percre félretegye az otthonról hozott zsíros csirkecombot. Vegig csámcsogott, amíg beszélt. Klara alig értette, amit mondott, de nem mert visszakérdezni. Tudta, mennyi múlik ezen a vizsgán. A kihelyezése pontosan abba a városba szólt, ahol Máté történelem tanári posztot foglalt el. A kövér, zsíros ujjak foltot hagytak a papíron, amikor a vizsgabiztos kezébe vette a lediktált szöveget. Csupán három aprócska hibája volt. Bizonyosság helyett bizonyságot gépelt be egy elfojtott böfögés eredményeképpen. De persze nem mondhatta a mélyen tiszteltnek, hogy rágja meg rendesen a falatot, ha már muszáj neki éppen most pótolni az izzadsággal elvesztett zsírt. Egy másik helyen kimaradt a vessző. Erre nincs mentség, csak az idegesség lehetett az oka. A harmadik hibára már nem is emlékszik.

A kávézó füstös volt és dohos. Kesztyűs hölgyek szippantottak nagyokat félig elszívott cigarettájukból, erősen ügyelve arra, hogy egyáltalán, vagy legalábbis alig hagyjanak rúzsfoltot az említett tárgyon. Máté kinyújtotta egyik kezét, a másikkal pedig egy széket húzott ki az apró, kerek asztal mellől. Klára a kézre meredt. A kézre, amely annyi melegséget árasztott magából, amennyi egy életre is túl sok. A kézre, amely annyiszor letörölte a könnyeit, megsimogatta az arcát, és megszorította az ő kezét. A fiatal, puha kézre, melynek érintésére most is pont ugyanúgy vágyott, mint akkor, abban a kávézóban, amikor azokat a mindent eldöntő szavakat kimondta. Odanyújtotta hát saját kezét. Mohón, sürgetően nyúlt a másik kéz felé. És ekkor észrevette. Az ő keze ráncos, foltok tarkítják. Itt-ott szemölcsök dudorodnak rajta. Körmeit hosszanti csíkok barázdálják, noha tiszták és ápoltak. Ujjai görbék, bütykösek. Máté puha keze eltűnik mögöttük, a homályba vész.

Gyönyörű életük volt együtt. Szinte mesébe illő. Kevés embernek adatik meg, hogy annyira szeressen valakit, mint ahogy ő szerette Mátét. Az pedig még kevesebbnek, hogy úgy szeressék, ahogyan Máté szerette őt. Igaz, az élet úgy hozta, hogy csak egyetlen gyermekük lehetett. A balesete után az orvosok nem tanácsolták neki, hogy újabbat vállaljon. Máté mindvégig kitartott mellette, és egy percig sem rótta fel neki, hogy miért nem volt óvatosabb. Persze, nem is lett volna túl igazságos a részéről, hiszen Klára sem így tervezte. De az emberek igazságtalanok és kegyetlenek. Úgyhogy mégiscsak Máté számlájára írhatjuk a jóhiszeműségét és képességét a megbocsátásra és megértésre.

Amikor meghalt, Klára nem akart beszélni. Jobban mondva, nem tudott. Olyan volt, mintha Máté magával vitte volna az összes kimondott és kimondatlan szót. Intim volt az összes, hiszen mind elhangzott köztük az évek során. Nem tudta, hogyan használhatná most bármelyiket is valaki mással. Árulásnak érezte volna. Néhány visszafolyott könnyekkel töltött nap után aztán magához tért. Igaz, hetekbe telt meg, amíg visszatértek a szavak. Először csak lányával beszélt, hiszen ő egy darab volt Mátéból és belőle.

Az emléktől meginog keze alatt a bükkfa pálca. Valaki a hóna alá nyúl, és kiegyenesíti.

-Jól van, anya. Minden rendben. Miért nem szóltál, hogy ki kell menned?

-Ugyan, kislányom, nem akartalak zavarni. Hiszen annyi dolgod van neked is.

-Az mondjuk van bőven… de ez nem jelenti azt, hogy nem segítek neked szívesen bármikor.

Klára lányára néz. Kék szemei őszinte szeretettel fürkészik arcát. Turpisságon akarja kapni, mint anno, kislány korában. No, nem mintha megszidná érte. Csak nehéz elhinnie, hogy lánya szívesen totyog ott mellette, amikor annyi minden mást is csinálhatna. Lánya állja a tekintetét. Ismeri már ezt a nézést, és nem hajlandó beadni a derekát. Félmosolyra húzza a száját, es anyjára kacsint.

-Na, gyere már, te vén szipirtyó! – mondja játékosan.

Klára akaratlanul is elmosolyodik. Így csak azok nevezhetik, akik igazán ismerik, és szeretik őt. Ilyesfajta cenzúrázatlan intimitást csak egyetlen ember engedhet meg magának vele szemben. Az pedig szorosabban szorítja most őt, mint eddig bármikor. Öleli a szeretett kart, amely annyiszor álomba ringatta, letörölte könnyeit, és megsimogatta arcát. Óvatosan végigsimít rajta egyszer, es így szól:

-Aztán az unokáknak ki olvas ma esti mesét?

Klára egy örömkönnycseppet morzsol el. Édesanyja a szoba sarkából figyeli. Megtörli kezét lisztes kötényében és csókot hint felé. Ott áll mellette Máté is. A falnak támaszkodva, hetykén kacsint rá. Lánya szorosan magához húzza, és Klára érzi. Nincs egyedül. Nem is elhagyatott.

Ha tetszett ez a rövidke kis iromány Kláráról, olvasd el a többi történetemet is!

A táncosnő

Peti

Kérlek, iratkozz fel a blogomra, és oszd meg ezt a bejegyzést barátaiddal is! 🦊

Köszi! 💙


Az e-mail-címet nem tesszük közzé.