Peti

by CrafterFox
in Irodalom
posted december 29, 2019

Peti már azt hitte, a levelek sosem szűnnek meg lehullani, és mostmár élete végéig a hulló levelek látványára és az elszáradt gallyak ropogására fog ébredni. Az ősz végeláthatatlan sivatagnak tűnt, amiben az oázis reménye is reménytelennek tűnt. Azt gondolta, ha visszafordíthatná az időt, ha visszatehetné a leveleket a fára, minden a régi lehetne, és visszatérne a nyár. Mostanában egyre gyakrabban gondolt arra, hogy ez az egyetlen megoldás az ősz problémájára, tehát lehetségesnek kell, hogy lennie. Minél többet gondolkodott a dolgon, annál inkább úgy érezte, hogy kivitelezhető a dolog. Először persze butaságnak tűnt. Hiszen ő is tudja, hogy a lehullott levelek nem kerülhetnek vissza az ágra. Elhessinte azonban ezt a gondolatot, és szentül hitte, hogy bizony ez az, amit neki tennie kell, ez az ő küldetése. Igen, ő lesz a lehullott levelek megmentője. A Levélember. Olyasmi, mint a pókember, csak az ő képessége sokkal különlegesebb, hiszen ő az időt forgatja vissza, nem holmi épületekről ugrál össze-vissza, mint egy hibbant kecskebéka. Már el is képzelte, hogy milyen jelmezben menti majd meg a világot az ősz marcangoló karmai közül. A palástját levelek borítják majd, de nem pirosak, sárgák meg barnák, nem ám! Csupa zöld levél, élettel teli, vidám, erős. Már meg is van, hogy honnan szerzi be hozzá az anyagot. Anya zöld őszi kardigánja pont megfelelő. Még olyan kötő-izéje is van a nyakánál. Nem kell mást tennie, mint levágnia az ujjait, és szép, zöld leveleket ragasztani rá. Az a lombos fikusz fa a folyosó végén biztosan nem banná, ha kölcsön venne tőle néhány ragyogó zöld levelet.

Amikor Peti igazi férfiúi büszkeséggel anyja elé állt, és megmutatta neki a jelmezt, amit egyes-egyedül készített, Anya egyáltalán nem úgy reagált, ahogy azt Peti elképzelte. Öröm helyett düh ült ki az arcára. Büszkeség helyett rettenet villant meg a szemében. Elismerés helyett, pedig egy kis szomorúság cikázott át szeplős arcán. Anya ugyanis fáradt volt. Belefáradt az elmúlt hetek eseményeibe. Belefáradt a veszekedésbe, a sok kiabálásba, a zárt ajtók mögötti sírós pillanatokba és elkeseredett rimánkodásba. De leginkább a titkolozásba fáradt bele. Tudta, és látta Peti szemében a kérdéseket, a bizonytalanságot, mégsem volt lelke elmondani az igazat, megmondani a valót, szertefoszlatni a megszokottat. Hogy is tehetné, hiszen Peti és Apa a legeslegjobb barátok a világon! Hogyan fogja megérteni, hogy Apa nem jön többé, nem játszik többet vele, más családja van. Egyetlen feladata, mint Anya, hogy megóvja gyermekét, de nem képes rá. Kudarcot vallott.

A szavak úgy ömlöttek belőle, mint vulkánból a forró láva. Égetőn és reményszegően zúdultak Petire. Anya szinte tudatában sem volt annak, amit mondott. Szófoszlányok labirintusaként zárultak köréje a szavak, melyekkel fiát sújtotta. Csalódás, szörnyűség, szófogadatlan és rossz. Ezek a szavak elhallgathatatlan kiáltásokként visszhangoztak a fejében még napokig. A buntudat elviselhetetlen volt.

A forró könnyek szinte égették Peti arcát, ahogy végigcsordultak rajta. Nem értette, hogy Anya miért nem örült, miért nem volt büszke rá? Hát nem látja, hogy ő a Levélember? Nem érti, hogy ő most vissza tudja forgatni az időt, és vissza tudja hozni a nyarat? Hogy ő képes arra, hogy visszatérjen a nyár? A nyár a napsugarakkal, a nevetéssel, és… igen. Apával. Hát Anya nem akarja már, hogy Apa visszatérjen? Miért nem érti meg, hogy a Levélember visszateszi azt, ami lehullott, visszahozza azt, ami elcsavargott, és megragasztja azt, ami eltörött. És akkor örökre nyár lesz. Apa mindig vele lesz, Anya szüntelenül mosolyog majd, és neki nem kell majd a Levélember palástot hordania.

Szótlanul teltek a napok. A levelek szüntelenül hullottak, de Peti már meg sem próbálta megállítani őket. Anya mintha csendből épített volna falat maga köré, elérhetetlen volt. Aztán egyszercsak minden megállt. A szél sem fújt, a felhők sem suhantak az égen. Még a Napfény is mozdulatlannak tűnt. Tompán és egyhangúan világította be a déli eget. Anya kiáltott.

Peti! Gyere, kérlek. Beszélni szeretnék veled.

Hangja üvegszilánkként hatolt át a dermesztő némaságon. Petit meglepte a csendet könyörtelenül megtörő szó. Ez a kábulat, amit a szilánkokra törött csend hangzavara okozott jobban elgondolkodtatta, mint a kérdés, hogy vajon mit is akarhat Anya mondani neki. A lábai engedelmesen vitték le a konyhába. Mintha felhőn ült volna, úgy siklott le a lépcsőn. Anya ott várta, rettentően komoly arcát egy teáscsésze mögé rejtve.

Anya nem találta a szavakat. Eleinte csak hebegett-habogott a szeretet minden távolságot legyőző erejéről és egyéb közhelyes dolgokrál, amik orbitális butaságnak tűntek már abban a pillanatban, amikor kimondta őket. Peti arcát fürkészte, de nem tudott olvasni rola. Aztan hirtelen lebomlott az álca, lehullott a függöny, amely möge a kisfiú elrejtette magát, és különös érzelem ült ki az arcára: a Remény. Anya szinte el sem hitte, hiszen epp most rombolta le egyetlen gyermeke egész eddig gondosan felépített életét.

Peti szótlanul felpattant, és a szobájába rohant. Talán most majd megérti Anya, mire képes a Levélember. Hiszen Apa szereti őt, csak olyan messze van. Olyan nagyon messze kellett mennie. De ha visszafordítja az időt, a Levélember egészen biztosan képes lesz visszahozni Apét. A szekrényhez rohant, hogy magára öltse Levélember természetfeletti erővel ellátott palástját.

Anya felriadt a hangra. Utoljára akkor halotta Petit így üvölteni, amikor két évvel ezelőtt megbotlott a cipőfűzőjében, és egyenesen egy pad törött deszkalapjára esett. Azonnal be is tört a feje, csak úgy ömlött belőle a vér. Elképesztő sebességgel ugrott fel a konyhai székről, oda sem figyelve arra, hogy a konyhapult oldala az csipőjébe vág. Kettessével vette a lepcsőket is, úgy érezte, nem tud elég gyorsan fia segítségére sietni. Kifulladva, lélekszakadtan rohant be a szobába, ahol Petit a földön ülve, zokogva találta.

Mi…?

Csak ennyit volt képes kinyögni, mert szinte azonnal megértette, mi is történt. A levélpalást. Elszáradt. A levelek barnán, petyhüdten, elszáradva hevertek Peti körül.

Hogyan történhetett? Hiszen csupa zöld levél volt, csupa-csupa nyár. A Levélember ereje ezekben a levelekben volt. Mostmár egészen biztosan nem tudja Apát visszahozni. Petire úgy zúdult a reményvesztettség és kétségbeesés, mint egy veder fagyos víz. Ebből a kilátástalanságból semmi sem vezet ki. Csak sikítani tudott. Torkaszakadtából. Őszintén. Hangosan. Ezután jött a könnyzuhatag. Már azt hitte, sosem áll el, de Anya a karjaiba vette. Nem szólt semmit, csak ölelte. Végérvényesen, végeláthatatlanul a karjaiba zárta. Újra csend lett. Végtelen némaság. De ez a csend már nem volt üres. Tele volt, telis-tele egy Anya őszinte, visszavonhatatlan szeretetével.

Ha tetszett ez a kis iromány Petiről, olvasd el a többi történetemet is!

A táncosnő

Klára

Kérlek, iratkozz fel a blogomra, és oszd meg ezt a bejegyzést barátaiddal is! 🦊

Köszi! 💙