Remény. Hála. Boldogság.
Ha megengeded az Életnek, hogy megleckéztessen, az fáj. Ha harcolsz ellene, szembeszállsz a tanításával, az elviselhetetlenül gyötrelmes. De, végtére is, nem maga a fájdalom az az eszköz, amely által mi, emberek (és az állatok is, tulajdonképpen) valóban képesek vagyunk tanulni? Amikor megégetjük magunkat, megtanuljuk, hogy ne játsszunk a tűzzel. A késekkel pedig úgy tanulunk meg vigyázni, hogy megvágjuk magunkat. És rengeteg kellemetlen életérzés megélése révén azt is megtanuljuk, hogyan erősítsük meg lelkünket.
Nem volt nehéz életem. Őszintén szólva, panaszra nem lehet okom. Szeretettel neveltek, körbevont a szülői figyelem és törődés. Elképzelheted, milyen kellemetlen meglepetést okozott, amikor az Élet úgy döntött, hogy megmutatja nekem árnyoldalát. A „sötét” oldalt, ahol semmi sem véd meg attól, hogy túl sokat érezzünk vagy „rosszul érezzünk”.
A családom és a barátaim mind tudják, hogy évek óta meddőséggel küzdök. Ez egy mélyen személyes dolog, amit nem szívesen osztok meg másokkal, mégis vágyom arra, hogy elmondjam a világnak, abban reménykedve, hogy találok egy rokon lelket, valakit, akivel megoszthatom ezt a bánatot.
A férjemmel minden lehetséges kezelést kipróbáltunk a mesterséges megtermékenyítésen kívül (és ez csak azért van, mert még nem jutottunk el odáig). Majdnem három évnyi csigalassúnak megélt kezelés után úgy döntöttünk, hogy kikérjün egy másik orvos véleményét is, aki esetleg többet tud, mint az, aki annyi időnket elvesztegette.
Nem igazán hiszek Istenben, de ha arra gondolok, hogyan hallottam erről a csodálatos emberről és orvosról, eszembe jut a fuldokló ember története, aki visszautasít minden segítséget, amit embertársai felajánlanak neki, mondván, hogy Isten majd megmenti őt. Amikor meghal, megkérdezi Istent, hogy miért nem segített. A válasz valahogy így hangzik: minden segítséget odaküldtem, amit csak tudtam, de te mindegyiket visszautasítottad. Bármennyire is unszimpatikusak nekem ezek a vallási tanítások, ez mégis szíven ütött. Úgyhogy ennek okán is úgy gondoltam, nem én (nem mi) leszek az, aki megtagadja a felajánlott segítséget, azt a segítséget, ami egyre inkább elérhetővé válik: a TUDOMÁNYT. (Mellékesen megjegyezném, hogy azt hiszem, ezért is olyan veszélyes a vallás. Nem lehet elvárni, hogy Isten jöjjön, és mindent megjavítson. Cselekednünk kell, a rendelkezésünkre álló erőforrásokat életünk jobbá tételére fel kell, hogy használnunk.)
Rengetegszer hallottam ennek a bizonyos orvosnak a nevét különböző emberektől, nőktől, akik szintén meddőséggel küszködtek. De az elején megelégedtem azzal, hogy elmentem a régi orvosomhoz, és fizettem neki egy rakás pénzt (alapvetően a semmiért). Végül azt mondta, hogy kifogyott az ötletekből, és elküldött minket egy másik ország meddőségi klinikájára. És akkor beütött a Covid. Az időpontunkat le kellett mondani, mert nem tudtunk utazni (na meg nem mellékesen az orvos, akihez mennünk kellett volna, meghalt – milyen ironikus ez?!). Pár hónappal később azt mondtam, hogy nem tudok tovább várni. Ekkor jutott eszembe ez a név, D. R. Időpontot kértem, és ahogy mondani szokás, a többi már történelem. Két hónapon belül felfedezte a meddőségem hátterében meglapuló problémák nagy részét. Négy hónapon belül terherbe is estem. A remény kezdett újra gyökeret ereszteni. Sajnos két vetélésen kellett átesnünk ahhoz, hogy felfedezzük az utolsó (és érzelmileg legfájdalmasabb) okot, amiért nem sikerült azt az igencsak vágyott gyermeket összehozni: az immunológiai összeférhetetlenséget. De mivel D. R. az, aki, mesélt nekünk egy kísérleti kezelésről, amelyet ő maga körülbelül négyszer próbált ki nagy sikerrel. Na mit gondoltok? Nálunk is bevált! Nem részletezem túlságosan a kezelést, mert ennek a bejegyzésnek nem ez a célja (írj üzenetet, ha többet szeretnél megtudni róla). Arra próbálok utalni, hogy ez a kedves, profi hölgy megmutatta nekünk azt a törődést és odafigyelést (természetesen orvosi szakértelme mellett), amelyre legkedvesebb álmunk beteljesüléséhez szükségünk volt. Ezért soha nem lehetünk elég hálásak neki.
Az itt látható illusztráció neki készült, hogy ezen apróság által is kifejezzem végtelen hálámat neki. Annyi nőnek segített (és segít továbbra is!), hogy anyává válhassanak, hogy biztos vagyok benne, hogy dupla ennyi babanévvel ellátott lufi sem lenne elég.
Örökké hálásak vagyunk neki a Csodabogarunkért, aki nélküle nem létezhetne.
