Elegem van

• by CrafterFox
• in Gondolatok
• posted október 18, 2021

🔊 Hallgasd meg a bejegyzést!

Egy kicsit beleuntam már a jelenlegi helyzetbe. Kicsit (vagy nem kicsit) elegem van a koronavírusból, és a velejáró terrorból, ami mostmár túlzás nélkül a csapon is folyik. Elegem van a konspirációs elméletekből, az oltás folyamatos propagálásából, de leginkább abból, hogy nem tudom, kinek és minek lehet igazán hinni. Nem bízom a világban, ami körülvesz. Tudom, hogy minden, ami szembejön velem az interneten vagy a tévében, manipuláció. Így vagy úgy, de valamire rávesz, análkül, hogy akarnám, vagy akár észrevenném. 

Elegem van abból, hogy semmiben sem lehet bízni, mindent folyamatosan meg kell kérdőjelezni. Fárasztó.

Szomorú, hogy olyan világban élünk, ahol kénytelenek vagyunk eltávolodni, elhidegülni egymástól, mert nem bízhatunk senkiben. Régen az emberek nem zárták az ajtóikat. Manapság már tíz zárat is felszerelnek, csak biztosan képesek legyenek távol tartani maguktól embertársaikat. Ez a bizalmatlanság elszigeteltséghez vezet. Hiszen az egyetlen módja annak, hogy megvédd magad, ha falat építesz magad köré és senkit, vagy nagyon kevés embert engedsz átlépni rajta. Csak azt nem vesszük észre, hogy talán pont ez az, ami belülről felemészt és apránként elhervasztja emberi mivoltunkat. Elcsépelt gondolat, és talán nem is mélyülünk bele, de társas lények vagyunk. Szükségünk van egymásra. Nem tudom nem figyelembe venni, mennyire belegázol ez a vírus ebbe az alapvető emberi szükségletbe.

Nemrég láttam egy videót a Youtube-on, ami a magányról szólt. Ott egyfajta szociális betegségként, zavarként tűntetik fel, és azt állítják, képes bizonyos betegségek súlyosbítására. Egyre nehezebben alakítunk ki kapcsolatokat emberekkel. Minden egyes szavunkat megválogatjuk, mert folyton attól félünk, a másik elítél majd, esetleg összesúg egy másik emberrel a hátunk mögött. Emellett pedig a média is folyamatosan bombáz, és lassan már, ha az ember nem ért egyet a “mainstream” elvekkel, akkor egyenesen szar embernek, majdhogynem szociopata elmebetegnek van titulálva. Miközben persze a toleranciára való nevelést fújja még a szél is. 

Szerintem a tolerancia elsősorban azt jelenti, hogy elfogadom, hogy más ember másképpen gondolkodik. Ameddig nem árt másoknak (és ide az összes élőlényt besorolnám), addig igazán nem szabadna fölösleges vitákba folynunk olyanokkal, akik másképp gondolkodnak, és eszük ágában sincs változtatni. Mert minek is?

De mindegy is. Valójában onnan indultam el, hogy elegem van. Vajon régen is ennyire kellett vigyázni minden szóra és minden érzésre? Talán még ennél is jobban. Nagyanyám egész életében vigyázott a szóra is, az érzésre is. Úgy őrizte, mint valami kincset, amit ellophatnak tőle, ha megmutatja valakinek. Erősnek mutatta magát, de belül biztosan hatalmas viharok tomboltak benne. Görcsösen ragaszkodott a megszokotthoz, az ismerthez, és ez talán hozzájárult ahhoz is, hogy élete végén iszonyú fájdalmak gyötörjék. Csak egy darabig vagyunk képesek magunkban hordozni a dühöt, a fájdalmat, a csalódást. Csak egy darabig képes a testünk úgy tenni, mintha nem feszítené belülről semmi, nem akarna kitörni vulkánként a vad érzelem.

Nemrégiben egy homeopata orvossal beszélgettem nőgyógyászati problémáimról. Rengeteg kérdést feltett, a beszélgetés majdnem két órán keresztül zajlott. A kérdéseket nem magyarázta, nekem pedig nem volt kedvem belekérdezni mindenbe, hiszen akkor talán még most is vele ülnék, és nem ezt a kesze-kusza gondolatmenetet önteném szavakba. 

Utólag megpróbáltam kideríteni, hogy miért is tartotta fontosnak, hogy azokat a kérdéseket tegye fel, amelyeket nekem szegezett. Volt, amire rájöttem, volt, amiben Google barát segített. A legmeglepőbb maga a kezelés volt, amit előírt. Nem magyarázta ezt sem, én pedig már annyira fáradt voltam két óra után, hogy alig vártam, hogy végre vége legyen az egésznek. Nyelv alatt olvadó granulátumokat írt fel, amelyeket olyan nőknek írnak elő, akik nehezen adják ki tomboló érzéseiket. Ez nagyon elgondolkodtatott. Én, ugyanis mostanáig azt hittem magamról, hogy tudok sírni, tudok üvölteni, és kiadom magamból, ami nem kell. Arra kellett rádöbbennem az elmúlt hetek alapos önvizsgálata során, hogy tévedtem. Évekkel ezelőtt egyik legkedvesebb barátnőm azt mondta nekem, hogy rosszul esik neki, hogy nem örülök az ajándékainak. Akkor azt válaszoltam, hogy ez nem igaz, nagyonis örülök nekik, csak nem tudom kimutatni. És ez így is van. Tudok örülni, de képtelen vagyok kimutatni. Megértem, ha ez egyeseknek rosszul esik, hiszen akkor vagyok én is a legboldogabb, amikor igazi örömet tudok szerezni valakinek (olyan alkalmakkor például, mint amikor eszembe jut valami, amiben biztos vagyok, hogy megörvendezteti majd egyik szerettemet – olyankor alig bírom kivárni a pillanatot, amikor végre meglephetem). 

Szóval, ezt eddig is tudtam magamról. Csak azt nem sejtettem, hogy ez talán a negatív érzelmekre is ugyanúgy vonatkozik – noha, azokban azért sokkal jobb vagyok. A fájdalmat valahogy sokkal inkább szeretem megélni. De kiadni, úgy látszik, nem igazán tudom azt sem. Ez abból is kiderült, hogy amikor szeretett férjem elém tette azt a hatalmas kalács-alakú párnát, amit tőlem kapott kapcsolatunk hajdanán, és arra kért, üssem, ahogy a csövön kifér, csak néztem hosszú perceken keresztül. Bevallom, kissé szégyelltem nekifogni. Hát milyen dolog az, hogy őrjöngsz, mint egy eszeveszett? Végül megpróbáltam. Bele is rúgtam, meg is tapostam. Rengeteg düh van bennem. Nem volt elég az a néhány perc, amíg a szerencsétlen párna a karmaim között szenvedett. De kezdetnek nem volt rossz.

Hosszúra nyújtottam a magyarázatot, de tulajdonképpen azt akartam mondani, hogy úgy látszik, van bennem is görcs bőven. Tanultam, vagy örököltem, nem tudom. Nem is fontos. Az ember csak egy bizonyos korig foghat mindent rá a neveltetésére. Eljön a pillanat, amikor fel kell ismernie, hogy bármilyen csomaggal is jött, hatalmában áll változtatni. Magán. Mert a víruson, például, nem tud. Az marad még egy kicsit. A kérdés csak az, meddig lehet még bírni cérnával? Ez is olyan dolog, mint a neveltetés? Úgy értem, adott a csomag, de a hozzáállás kiválasztható. Bevallom, a “helyes” attitűd megválasztása rettenetesen nehezemre esik. Már. Vagy még, nem is tudom…. Na és neked?

A videót, amit említettem, itt nézheted meg.

Mint mindig, most is köszönöm, hogy elolvastad! 💙 

Olvass tovább a Blogon!