Gyökerek

by CrafterFox
in Gondolatok
posted április 21, 2020

Nemrégiben elkezdtem visszatérni a gyökerekhez. Ahhoz, hogy megértsd, mit is jelent ez pontosan, mesélnem kell neked egy kicsit magamról. Már négy éves koromban tudtam, hogy az a dolog, amit a világon a legeslegjobban szeretek csinálni, az a rajzolás. Persze, tudom, minden második kislány kedvenc időtöltése ez. Abban a szerencsés helyzetben voltam azonban, hogy városkánkban volt is egy művészeti iskola. Úgyhogy már akkor kijelentettem, hogy én csakis oda fogok járni. Olyan elképesztően vagány családba születtem, ahol mindig is számított a véleményem, így a szüleim habozás nélkül be is irattak a világ legmenőbb iskolájába (legalábbis én mindig így fogok rá emlékezni). Még nem voltam hét éves, így anyukám megpróbált felkészíteni arra az eshetőségre is, hogy nem kezdhetem még el az iskolát. Kerek-perec megmondtam neki, hogy én nem vagyok “hülyegyerek”, és hát, úgy látszik, nem is voltam. (Nyilván nem értek már egyet hat éves önmagammal, hiszen az iskolaérettség egyáltalán nem egyenlő az “okosgyerekséggel” és fordítva, az iskolaéretlenség nem egyenlő a “hülyegyerekséggel”, sőt hülye gyerek nem is létezik.)

Ebben az iskolában tengettem hát iskolás évem minden pillanatát. Nem voltam a legjobb, legtehetségesebb rajzos, festő, szobrász és miegymás, amikké akkoriban nevelni próbáltak buzgó tanáraink, de szerettem. Máig szeretem. Be kell vallanom, nem szívesen mutogatom a munkáimat, mert többnyire magamnak, esetleg a családomnak vagy barátaimnak készítem őket. Mindig is tartottam a negatív kritikától, de egy hang azt súgja belül, hogy ez mind nem számít. Ez vagyok én, ezt tudom én. Nem akarok világmegváltó lenni, sem híres ember (az elmúlt kb 14 éves koromban), csak simán megmutatni akarom nektek. Ha tetszik, szuper, ha nem, hát ez van.

Azt is hozzá kell fűznöm ehhez a máris hosszúra sikeredett bejegyzéshez, hogy van egy nagy és erős bátyám. De várjunk, ennél még korábbra kell visszamenni. Volt egy nagy és erős nagyapám. Nem is igazán lehet őt szavakban jellemezni, legyen annyi elég, hogy elég jófej emberke volt. Nagyon szeretett írni, és ez, valahogy mindannyiunkra ráragadt. Kisebb korunkban Laci unokatestvéremmel minden nyarat ott töltöttünk, és verseket, történeteket írtunk, amiket aztán tata láttamozott nekünk. Bátyámat, Attit sem kerülte ki ez az írásra való hajlam és késztetés. Annyi mesét hallgatott már meg gyerekkorában, hogy most képes a kisujjából kirázni bármilyen történetet kb fél másodperc alatt. Néhány éve írt is egy mesét, amit én, buzgó filológus hallgató lévén, piros golyóstollal halálra javítottam neki. Annyira csalódott arcot vágott akkor, hogy azt mondta, tartsam csak meg, neki már nem kell. Évekig kísértett a bűntudat, amíg végül megszállt a Múzsa és a fülembe súgta, hogyan tudnám helyrehozni ezt a szarvashibát. “Illusztráld a mesét”, duruzsolt a fülembe, én pedig neki is láttam nagy titokban a munkának. Szülinapjára lettem kész vele, és azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, ez volt az első olyan ajándékom, aminek valóban örült.

Az embereknek nagyon tetszett a közös munkánk, és én felbátorodtam ezen, eszembe jutott régi álmom, hogy meséket írjak, és én is megpróbálkoztam egyel. E meséből készült illusztárciókat itt fogom nektek megmutatni. De előtte még azt is elmesélem, hogy hogyan fogtam neki. Mindenképp vízfestéket akartam használni, így elkészítettem három illusztrációt, ami nagyon nem tetszett. Aztán arra gondoltam, érdekesebb lenne, ha kombinálnám a technikákat, a festékeket. Így lett belőle az, amit végül is elfogadtam, és megelégedtem vele. Ez az első saját mesém, saját illusztrációkkal. Van még hova fejlődni, de itt van, nézzétek, lássátok 🙂