Nektek
- by CrafterFox
- in Gondolatok
- posted március 8, 2020
Hová tűntünk? Hiszen itt vagyunk. Vagy mégsem? Egyik lábunk a másik után tesszük, így menetelünk céltalanul előre. Visz a testünk. És mi? Hol vagyunk? Külső szemlélőként, elnézően, szeretettel, de mégis elhatárolódva nézünk le magunkra a szürke ködön keresztül, és várjuk a pillanatot, amikor újra eggyé válhatunk testünkkel.
Azon a képen még mind mosolygunk. Nem úgy, mint most, hanem őszintén, felhőtlenül. Nincs a mosoly mögött semmi több. Csak egy egyszerű mosoly. Nem olyan, mint a mostaniak. Most, a mosolyra húzódó arc ráncai szomorkásak. Akkor még minden az volt, ami. Egyikünk a másikhoz bújik szelíden. Fogadjuk egymás ölelését, szeretettel viszonozzuk. Szeretjük egymást, és ezt nem is kell szájba rágni. Ez is, mint azok az egyszerű mosolyok, ott van a levegőben. Adott, egyértelmű. Nem kell sem magyarázni, sem kikövetelni.
Mind az öt arc lehetőségek tárházát sugározza vissza. Nem tudtuk, mit hoz a jövő, de nem is aggódtunk miatta. Biztosak voltunk benne, hogy jó lesz. De ha nem is, mi mindig ott leszünk egymásnak.
Mégis eltűntünk. Kissé eltűntünk egymás életéből, és megszűntünk önfeledt önmagunk lenni. Ezt hozza az élet. Az idősebbek most biztosan azt mondanák, hogy ez normális, így van rendjén. És valahol igaz is. Végül is másfelé fordultunk, külön életeket alakítottunk ki. Mind az öt kis buborék tartalmaz bánatot és örömöt egyaránt. Néha összetalálkoznak, és olyankor megint olyan, mintha egy nagy buborék lennénk, és elfogy a bánat meg a szomorúság.
Emlékszem, egyikünk születésnapját ünnepeltük. Ha nagyon alaposan megnézem, látom az arcokon a fáradtságot egy átmulatott éjszaka után. Az a jó fajta fáradtság, amit egy alvás azonnal rendbe hoz. Ma már a fáradtság sem a régi. A mindennapos mókuskerék kifáraszt, de már egy hónap alvás sem segítene rajta. Régen is így volt? A szüleink honnan találtak erőt magukban mindig vidáman lépdelni előre? Vagy csak megtanultak nagyon jól álcát viselni? Nekünk is ezt kellene tennünk?
Nem tudom, hol vannak a válaszok, és hol vagyunk mi. Nincs időnk egymásra. A fájdalmak, amiket átélünk, a kapcsolatunkra is kihatnak. Nem merünk nyíltak lenni egymással, elmondani, hogy mi fáj. Hiszen mindannyiunknak annyi fájdalma van, hogyan is tetőzhetnénk ezt még azzal is, ha kimondjuk: a te fájdalmad nekem is fáj.
De mi barátok vagyunk. Sosem akartuk egymást bántani, és ezt mind tudjuk. Még mindig ott van a levegőben az egyértelmű szeretet. Csak észre kell vennünk, és ki kell nyújtanunk felé a kezünk. Egymás felé. Hiszen még itt vagyunk.
Ha tetszett ez a bejegyzés, olvasd el a többit is!
Kérlek, íratkozz fel a blogomra, és oszd meg ezt a bejegyzést barátaiddal is! 🦊
Köszi! 💙
